2009.03.28

A Frittmann lányok kritikája

2009. január



Az első Michelin csillag, avagy
Misi lenn (fenn) csillagokat lát a konyhán, ha melléüt a klopfolóval, de nem teszi.







Hmmm.....a belvárosban?? Csak nem egy újabb - érezd magad sehogy – fene dizájnos, azért is modernek vagyunk étkezde? - fanyalogtunk. De a neve... a neve miatt talán nézzük meg! Nem tehetek róla, de a rubensi idomok jutnak eszembe, arról meg az enyémek meg a nővéreimé, hát nekünk már mindegy, menjünk!
Diszkrét portál, kis előtér, s az étterembe lépve rideg-proccos „art deco” helyett „arc deco” fogad. Hátulról finoman átvilágított fotóarcok egy falnyi üveglapon. Szemben az utcafront hatalmas, galériáig nyúló ablakai ontják a fényt.
Koppan a cipőnk sarka a hajópadlón, válogatnánk az asztalok közt – intim kettesek, közepesek, nagyobb társaságoknak valók - de segítségünkre siet a pincér.
Javíthatatlan dohányosok vagyunk, ki vagyunk-e tiltva innen is, vagy van remény?
Miénk a galéria, éljen! Követjük a bárpult melletti lépcső kovácsoltvas íveit, és íme a panoráma. A bézs, fehér – barna, fekete eleganciáját a korlátokon és a falakon- plafonon végigvezető indamotívumok tolják kicsit a romantika irányába. Jóképű pincérünk mécseseket ereget le kis spirálfüleken olyan poharakba, amelyek oldalán bársonyból folytatódnak a falak indái, ezeket néha meg kell simogatni - ellágyulunk!
Az étlap választéka nyálcsorgató, az árak feltűnően alacsonyak, tehát eldöntjük, hogy nem árt az óvatosság, kíméletlenek leszünk, itt, kérem alaposan vizslatva lesz!
Amíg hosszan tanulmányozunk és tanácskozunk, hogy minél többfélét kóstoljunk meg, addig némi száraz pezsgőt szopogatunk, csalódás kizárva. Túl vagyunk az év végi ünnepi súlygyarapításon, úgyhogy - most már mindegy alapon – libatepertő a kezdet, lilahagymával. ( csülök nélkül, mert azért mindennek van határa és még vacsorázni kell!:-))
(pincérünk megadóan tűri a variálást, térül-fordul és már jön is)
Én nem vagyok oda a műfajért, de megfogadtam, hogy mindent megkóstolok, ami ma az asztalra kerül – hát elomlok, mint a tepertő, ami nem szőrös, nem bőrös, nem tegnapi, sőt még langyos! Nana, itt minket ki akarnak csinálni!
Ezer kérdést teszünk föl, a „mi ez, hogyan készül”, stb. műfajban. (pincérünk mindent tud, ajánl, de nem erőszakos, megbeszélős, de nem tolakodó)
Visszafogottan roston csirkemellet rendelek, gorgonzola mártással, marinírozott zöldségekkel. A hús rendben, a mártás selymes, a ropogós (és előzőleg fűszeres olajjal megkínált – lásd marinírozás ) zöldségek közt örömmel fedezem fel a szakácsi fantáziát is, karalábéhasábok (!) személyében! Remek!
Lássuk hát nagyszámú nővéreimtől vett falatkáimat!
A ropogós kacsacomb tényleg az, egybeolvad színben és zamatban a barnamártással, amin nem uralkodik el a narancs íz. Szeretjük a szokatlan körítést (mint itt a röszti), így a túrógombóc is sikert arat a gombás, tejszínes csirkeragu mellé.
A vörösboros szarvaspörkölt egy nagyobb porceláncsónakon hajózik be a kikötőbe, sűrű szafton, omlós-zamatosan, - egy ismét boldogító meglepetéssel – a zsemlegombóc centis, kissé átpirított szeletkéken sorakozik mellette, bravó! ( nem tudjuk, ez csak aznapi ihletés-e, avagy rendre így van, de alighanem még máskor is megvizsgáljuk a kérdést:-))
Sosem gondoltam volna, hogy egy filézett csirkecomb mekkora tud lenni (hacsak nem strucc volt), panírja habos-ropogós, körítése lepkekönnyű salátaegyveleg.
Még egy nővérem van és ő is jól választott. A kacsapecsenyével töltött óriás ravioli lehetett volna száraz és semmilyen, de nem tette. A tészta rugalmas, a töltelék kellően puha, fűszeres, és most jön a trükk: egy kicsit a gulyásra emlékeztető szaftba szottyantották, rajta apró leveszöldség kockák. Finom.
Tartsunk szünetet, gyújtsunk rá és igyunk valamit!
Egy sommelier szerint a rosé olyan fehérbor, ami vörös szőlőből készül. A mondás is tetszik (a rosé meg mindig), és nincs az a szakember, aki rábeszélne minket arra, hogy mi illik az adott koszthoz, amit eszünk, mi már csak ilyenek vagyunk. Én még a desszerthez is száraz pezsgőt innék, pont azért, mert az annyira édes, hogy oldani kell.....

Szóval nekünk aznap a pezsgő után a száraz rozé ment mindenhez. Rá is találtunk a kedvencre és annál maradtunk, mert száraz ugyan, de mégsem karcos, üde és gyümölcsös, szóval nőies! Ha kíváncsi vagy a nevére, Te is rátalálhatsz az írás végén, ha ügyes vagy!!! :-)
Nem szoktunk desszertet enni, főleg este, de izgatóan hangzott az egyik, nemzetközi összehasonlításért kiáltott a másik.
Az epres rétes forrón, vékony, ropogós lapokkal és meglepően gyorsan érkezik, mellette egy gombóc vaníliafagyi és az egész épp egy kicsit megcsurrantva étcsoki öntettel...kihagyhatatlan!
És miután tudomásom van róla, hogy elvakult „creme brulee” imádók mindent tudnak róla és vadásszák a főváros legjobb ilyen francia édességét, hát innen üzenjük, hogy érdemes itt is próbálkozni. Itt az enyhén mandarinos változat volt műsoron (semmi pudingpor, tejszínből főzve, ahogy kell!), a karamellizált réteg a tetején olyan, mint egy lehelletvékonyan, frissen befagyott tó, amin megkaphatjuk azt a bizonyos – kanállal bekocogtatás élményt, amiért emberek étteremről étteremre zarándokolnak.
Újabb rozékkal és a számlakészítéssel zárjuk a műsort, ami szintén vonzó. Egyrészt az árak miatt, másrészt, mert az asztalnál hagyományos módon is lehet intézni, de le is lehet fáradni a számítógéphez, ahol egy remek programon pincérünk végigmutogatja a listát, amiből választhatunk, melyiket vállaljuk egy nagyobb társaság fogyasztásából.
Hopp, még egy látogatás a földszinti mellékhelyiségben, melyhez otthonos kis előtér tartozik, fogassal, komóddal, rajta szóróanyag, fölötte szép falitükör. Ügyes, mert egy utolsó frizuraigazításra csábítja az embert anélkül, hogy bárki látná és közben felkap egy prospektust vagy névjegyet. Ugye? :-)

Megpróbáltunk a kákán is csomót keresni, de sajna nem találtunk. Így aztán a végeredmény minősítőrendszerünk 5-ös listáján:

Berendezés, hangulat 5
Kiszolgálás 5
Étel-ital választék 5
Konyhai megvalósítás 5
Árak és számlázás 6 (!)

Vagyis: 26 pont A + 1 pont a mi M.... csillagunk, gratulálunk:

a Frittmann lányok